A perben a Magyar Állam mint szükségképpeni örökös annak az öröklési szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte, melyben az örökhagyó havi 5.000 forint életjáradék fejében tette örökösévé az alperest. Tekintve, hogy ilyen tárgyban közzétett bírósági határozat nem ismert, a felperes a felülvizsgálati kérelmében részletesen foglalkozott az ügy elvi és gyakorlati jelentőségével. Álláspontja szerint ugyanis, ha a Kúria az ügyben felmerült elvi kérdésekre választ ad a határozatában, akkor a részéről nagyszámú, hasonló tényállású ügyben kerülhető el a perindítás.
Az ügy fő kérdése az volt, hogy az öröklési szerződés keretében vállalt életjáradék összegének megítélése során figyelembe kell-e venni a Ptk. 586.§ (1) bekezdését, ami a tartási szerződés követelményeként írja elő a másik fél – itt az örökhagyó – megfelelő eltartásának kötelezettségét.
Ehhez képest a Kúria első lépésben – szemben az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával – a Ptk. 658.§ (1) bekezdést értelmezve mondta ki azt, hogy bár e törvényhely szerint a tartási (életjáradéki) szerződésre vonatkozó rendelkezéseket az öröklési szerződés módosítására és megszüntetésére kell alkalmazni, ez a speciális szabály nem zárja ki azt, hogy öröklési szerződés esetén minden egyéb vonatkozásban is figyelembe kell venni a tartási (életjáradéki) szerződés szabályait. A Kúria álláspontja szerint ugyanis az öröklési szerződés a tartási (életjáradéki) szerződés olyan speciális formája, amelynek – a korábbi, a Pfv.I.20.864/2011.számú ügyben meghozott elvi tartalmú határozatában kifejtettek értelmében - jellemzője, hogy formáját tekintve végintézkedés, tartalma szerint tartási (életjáradéki) szerződés.
Ezen túlmenően tény az, a Ptk. 591.§ (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az egyik fél „meghatározott pénzösszeg” [...] időszakonként visszatérő szolgáltatására köteles. A (2) bekezdés viszont az életjáradéki szerződésre megfelelően alkalmazni rendeli a tartási szerződés szabályait. Azaz e gondolatmenettel az életjáradék fizetésére irányuló öröklési szerződés esetén is vizsgálni kell – a tartási szerződés szabályai szerint -, hogy a szerződésben rögzített fizetési kötelezettség alkalmas-e örökhagyó megfelelő – az e körben kialakult ítélkezési gyakorlat szerint: nem szűkös – tartására. A megfelelőség körében azonban megkerülhetetlen az örökhagyó személyes szükségleteinek vizsgálata. Eszerint megfelelő összegű az életjáradék, ha az önmagában vagy az eltartott – itt: örökhagyó - meglévő jövedelmével együtt alkalmas az általa a szerződéskötéskor elvárt színvonalon való megélhetésének biztosítására. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a bírói gyakorlat más összefüggésben – a nagyobb részt gondozási elemeket tartalmazó szerződésekkel kapcsolatban – hosszú idő óta érvényesnek tekinti a részleges tartást is. Mindezeket egybevetve, nem tilos és ekként a Ptk. 200. §-ának alkalmazásában nem semmis az életjáradéki szerződés, ha az abban havonta megfizetni vállalt összeg az örökhagyó meglévő jövedelmével együtt elegendő az örökhagyó megfelelő tartására.
Az adott esetben ennek ellenkezőjét nem lehetett megállapítani, mert egyrészről a szerződés is tartalmazta, hogy az életjáradék az örökhagyó életvitelének megkönnyítését szolgálta, másrészről a felperes nem tette vitássá az alperesnek azt a tényállítását, hogy az örökhagyó a megélhetési költségei fedezetére alkalmas, viszonylag magas jövedelemmel rendelkezett.
A felperes a jogerős ítéletet eljárási szabálysértésre hivatkozással nem támadta, ezért a Kúria ez utóbbi körben a megállapított ítéleti tényállás megalapozottságát a felülvizsgálat mint rendkívüli perorvoslat korlátaira tekintettel nem vizsgálhatta.
Budapest, 2012. május 16.
A Kúria Sajtótitkársága